Matthew Murray – Broadway Reviews, 2002. április 28. (ford. Tom Riddle)

Ó, azok az örökké civakodó szerelmespárok! Ha valami, hát ez igazi színházba való alapanyag. Alábecsülheti bárki is az abban rejlő drámát, ha egy férfi és egy nő három órán keresztül gorombaságokat vág egymás fejéhez a színpadon, miközben halhatatlan szerelmüket bizonygatják?

Noël Coward nem félt kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket 1930-as vígjátékával, a Magánéletekkel. A két főszereplő, Elyot és Amanda (Coward eredeti elképzelésében ő maga és Gertrude Lawrence) halálosan gyűlölik és szenvedélyesen szeretik egymást, általában egyszerre.

A darab komoly kihívást jelent – mostanában éppen Howard Davies vállalkozott a rendezésre Londonban. A londoni produkció most eljutott New Yorkba is a londoni szereposztás megőrzésével, és bár a szerző rafináltsága és éles esze remekül megmutatkozik, a Richard Rodgers Theatre-t nem fenyegeti a veszély, hogy lángra kapna a színpadon állók hevületétől. Aki a szerelem kémiájáról szeretne leckét kapni, másfelé keresgéljen.

A háborúzó szerelmespárt Alan Rickman és Lindsay Duncan alakítja. Mindkettőjükben ott a tehetség, hogy precizitással kövessék és átéljék Coward sorait, egy pillanat alatt előhozva a semmiből a pusztító dühöt, vagy egy lagymatag szóból a forró ölelést. A Coward által teremtett környezet tele van feszültséggel, ahol minden megtörténhet, és Rickman és Duncan nem félnek az efféle kihívásoktól. A probléma az, hogy mégsem sikerül végig fenntartani a „se veled, se nélküled”-viszony gazdag atmoszféráját; a darab Coward elsőosztályú alkotása, ám ez az előadás csak bizonytalanul kerülgeti a lelkesedést és szenvedélyt.

Rickman és Duncan zseniálisan játszik az első felvonásban, amikor felfedezik, hogy nem csak egyazon hotelben, de egymás melletti szobákban töltik mézesheteiket. Arckifejezésük kacagtató, és a mondataik közti szünetekben a helyzet abszurditása magával ragadja a közönséget. Amikor Amanda és Elyot először ölelik át egymást újra, a köztük lévő szikra mellbevágó.

A főszerepben: Alan Rickman és Lindsay Duncan

Kár, hogy alig pár perccel később fel kell fedeznünk: viszonyuk arra kárhoztatott, hogy sose lépje túl ezt a bizonyos apró szikrát. A veszekedős jelenetekben, amiket Terry King koordinált és koreografált, mindketten remekelnek, de a legőszintébben szenvedélyes pillanatok mégis hiányoznak. Amikor Elyot és Amanda a második felvonás elején megtapasztalják az együtt töltött pár nap boldogságát (a legboldogabb napokat, amióta mindketten elhagyták házastársukat), valami félresiklik; a kettejük közti szexuális kötődés a legjobb indulattal is felületes és lagymatag. A második felvonásban és a harmadik felvonás első felében végig arra várunk, hogy végre veszekedjenek, mert akkor kelnek életre igazán.

A Magánéletek ennek az egyensúlytalanságnak esik áldozatul. Hogy Rickman és Duncan csak ritkán jutott konszenzusra a játékot illetően, egy másik probléma. Duncan játéka realistább, míg Rickman inkább formális. Duncan előadásmódja összefogottabb, érzékibb és gonoszkodóbb. Rickman játéka már-már az apátiáig menően visszafogott, nem a szövegkönyv destruktív nőfalóját jeleníti meg. Ennek eredményeképp a színpadon elhangzó néhány humoros megjegyzés hatalmasat csattan, de egyéb pozitívum nemigen származik a figura visszafogottságából.

A színdarab második párja egy picit jobban boldogul egymással. Adam Gidley és Emma Fielding mint Victor és Sybil, Amanda és Elyot elhagyott házastársai, kevesebbet vannak színpadon, de ritkábbak is köztük az üresjáratok. Amikor az első és a harmadik felvonás végén Fielding és Godley egymásra találnak, az eredmény meglepő – a néző bennük találja meg azt, amit egész este olyannyira szeretett volna látni Duncanban és Rickmanben.

A Magánéletek ezen produkciója azt a benyomást kelti, hogy Godley és Fielding könnyebben találta meg a módját, hogyan ábrázolja Victor és Sybil kibontakozó viszonyát, míg Rickman és Duncan csak nagy nehézségek árán tudta megjeleníteni Elyot és Amanda réges-régi kötődését. Még Alex Bercourt, aki szolgálóként csak pár sort kap a harmadik felvonásban, is összeszedettebbnek tűnik, mint a két főszereplő, és abban a pár sorban bizony majdnem lejátssza őket a színpadról.

Ha Davies erős és karakteres – még ha nem is teljesen sikeres – rendezése frusztrálóan hiábavaló, a legnagyobb tragédiát mégiscsak a díszlettervező, Tim Hatley munkája szenvedi el. Hatley egy csodálatos, többszintes hotelt varázsolt az első felvonás színpadára, és egy lángoló vörös párizsi lakást a darab második és harmadik részére. Ezek a színpadképek, a Peter Mumford által koreografált világítással és Jenny Beavan kosztümjeivel, izgalmasabb világot kínálnak, mint maga a színpadon folyó civakodás.

Mégis, Coward komikus zsenije még itt is megmutatkozik. Ebből a Magánéletekből valószínűleg sosem lesz Coward munkásságának önfeledt ünneplése, de emlékeztet minket, hogy Coward darabjainak kevésbé tökéletes színre vitele is megajándékozhat a legjobb fajtából való izgalommal, örömmel és színházi élménnyel.

Az eredeti cikkhez katt ide.

A színdarab teljes szövegét (angolul) itt olvashatod.