Egy bizonytalan idealista szenvedélyes portréja

Charles Spencer – Daily Telegraph, 2006. ápr. 4. (ford. Tom Riddle)

Ennek a darabnak nem is Londonban illene futnia, hanem Amerikában. Múlt hónapban már kitűzték a bemutatót a New York Theatre Workshopban, de végül törölték, amit a darab rendezője, Alan Rickman így minősített: „félelemből született cenzúra”.

Ez a monológ, amit tavaly májusban láthattunk először a Royal Courtban, tagadhatatlanul kényes témákat hoz fel. Rachel Corrie középosztálybeli amerikai diáklány volt, aki 2003 januárjában csatlakozott a Nemzetközi Szolidaritási Mozgalomhoz Gázában, ahol többek között "emberpajzsként" is fellépett az izraeli katonai erőkkel szemben. Alig két hónappal az érkezése után elütötte egy izraeli buldózer, amelyet éppen abban próbált megakadályozni, hogy egy palesztin házat ledózeroljon. 23 éves volt.

A színdarabot Corrie saját naplóbejegyzéseiből, leveleiből és e-mailjeiből szerkesztette egybe Rickman és Katherine Viner; a darab a fiatalkori idealizmus erőteljes portréját állítja elénk. Ennek ellenére nem állíthatnánk, hogy a rendkívül komplex palesztin-izraeli konfliktusnak kiegyensúlyozott elemzését látjuk; s ez a konfliktus az utóbbi időben, Sharon kómába esésével és a Hamasz elsöprő palesztin választási sikereivel csak tovább bonyolódott.

A főszerepben: Megan Dodds

Corrie állítása édesanyjának írt levelében, miszerint „a palesztin lakosság többsége éppen hogy a Gandhi-féle erőszakmentes ellenállás példáját követi”, különösen furcsán és zavarba ejtően hangzik, s a darabból a palesztin öngyilkos merényletek egész problémaköre kimarad. Amikor tavaly kritikát írtam a darabról, igen fájdalmas levelet kaptam egyik olvasómtól, aki leveléhez csatolt egy listát mindazokról a Rachel nevű fiatal izraeli nőkről, akik a palesztin bombázások ártatlan áldozataivá lettek.

Egyesek szemében Rachel Corrie hős és mártír. Más vélemények szerint inkább egy veszélyesen naiv fiatal nő, aki úgy foglalt állást egy véres konfliktusban, hogy azt teljességében nem értette meg. Egyesek egyenesen azt állítják, hogy a ház, amit Rachel a testével próbált védeni, valójában egy alagút bejáratát rejtette, amin keresztül Egyiptomból csempésztek be fegyvereket.

Mindezzel együtt semmiféle szabály nem írja elő, hogy a színháznak mindig kiegyensúlyozottnak kell lennie. A kérdések és ellenvélemények, amelyek a darab során Corrie érveivel szemben megfogalmazódnak bennünk, bevonják a nézőt a történetbe, így fontos dramaturgiai elemmé válnak; nem szükséges meggyőzni minket a lány nézeteinek helyességéről ahhoz, hogy lelkesedése megérintsen.

A darab, és különösen Megan Dodds szenvedélyes és intenzív előadásmódja legjobban a fiatal nő életerejét ragadja meg.

Corrie megdöbbentő keveréknek tűnik: megszállott és bizonytalan - „szétszórt, deviáns és hangos”, hogy az ő saját, jellegzetesen vibráló szavaival éljünk - , de egyben olyan ember is, aki képtelen elmenni az igazságtalanság mellett anélkül, hogy megpróbálna tenni ellene. A darab végén egy tíz perces filmet láthatunk a szőke, tíz éves kis Corrie-ról; arról az álmáról beszél, hogy a szegénység 2000-ig eltűnik a világból.

Corrie őszintén és precízen írt mindenről, párkapcsolati problémáktól kezdve a Gázában tapasztalt szenvedésig és kitartásig. Dodd előadásában Rachel néha önelégült, néha elkötelezett, humoros vagy éppen sebezhető – néha pedig mindez egyszerre.

Rickman rendezése átütő erővel jeleníti meg a lány útját a kivételezett diákéletből a Közel-Kelet nyers és valódi világába; ebben nagy segítségére volt Hildegard Bechtler figyelemre méltó díszlete, melyben a szétrombolt beton és por drámaian vetíti elénk a gázai pusztítást.

A színházat elhagyva nem csak Rachel Corrie-t gyászoljuk, de az idealizmus halálát, saját távoli fiatalságunk lángolását is, azokat a réges-régi időket, amikor még minden életbevágóan fontosnak tűnt.

(az eredeti cikkhez katt ide)

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A voanews.com cikke a darabról (összefoglaló)

2006. december 28-án „Dokumentum színjáték a Gázában meghalt amerikai aktivistáról: szikrázó viták, újra felvetett kérdések” címmel jelent meg egy cikk a voanews.com-on. Az írás a My name is Rachel Corrie című színdarabbal kapcsolatos, amelyet Alan Rickman rendezett. Mivel a cikk nem a színdarabról, hanem bemutatásának politikai hatásáról szól, ezért csak rövid tartalmát, és néhány kiemelt részletét közöljük.

A cikk szerint a darab felkavarta az állóvizet, vegyes érzelmeket váltott ki, és nemzetközi fogadtatása a „langymelegtől a lelkesedésig” tartó skálán mozgott.

„Egy hiteles színdarab, amelyet dicséretek és viták kísértek Seattle-be és Washingtonba, miután két hónapig játszották New Yorkban és az ősbemutató helyén, Londonban. A My Name is Rachel Corrie egy fiatal amerikai emberjogi aktivista történetét tárja elénk, aki 2003-ban az Izrael által megszállt Gáza-övezetbe utazott, és ott halt meg. A színdarab újra felveti azokat a kérdéseket, amelyek még mindig nem leltek válaszra Rachel Corrie halálával kapcsolatban.”

E bevezető sorok után a színdarab keletkezéséről olvashatunk.

„Megan Dodds színésznő formálta meg a 23 éves Rachel Corrie alakját ebben az egyszemélyes drámában, amelyet az igazi Rachel Corrie e-mailjeiből, telefon üzeneteiből és naplójából állítottak össze halála után.

Corrie diák és emberjogi aktivista volt, aki remélte, hogy egy nap író lehet. A színdarab a lány életének utolsó hónapjait meséli el, amikor elhagyta szülővárosát, a Washington állambeli Olympiát, hogy önkéntesként Gázába utazzon. Csatlakozott az ISM-hez (International Solidarity Movement), egy palesztinok által vezetett, külföldi aktivistákból álló szervezethez, amely erőszakmentesen emeli fel szavát az izraeli megszállással szemben. Az ISM aktivistái családoknál laktak Rafah városban, ahol az izraeli hadsereg egy hatalmas acélfalat emelt, közel az egyiptomi határhoz.”

Az írás a továbbiakban Rachel Rafah-beli tevékenységéről, halálának – szemtanúk által leírt – körülményeiről, valamint a darab által kiváltott politikai visszhangról tudósít.

„És amikor azt a falat létesítették, lerombolták a házakat a faltól néhány száz méter távolságban, a gázai övezet palesztin fennhatóságú területén” – mondta egy interjúban Craig Corrie, a lány apja. „ Rachel, mint az ISM más tagjai, gyakran azoknál a családoknál lakott, akiknek a háza közvetlenül a határ mentén helyezkedett el.”

„Éjszaka a veszélyeztetett házakban aludtak, hogy nappal eléjük álljanak, ha a buldózerek megközelítik azokat, és így távozásra kényszerítsék a buldózert; úgy gondolták, ha fényképeket készítenek arról, mi folyik a területen, akkor talán megállíthatják a rombolást. ”

A színdarabot politikai elfogultsággal vádolták. Emiatt Kanada legnagyobb non-profit színháza, a torontói CanStage, elállt a darab bemutatására vonatkozó tervétől, mondván, senki nemzeti érzékenységét nem kívánják megsérteni.

„Erélyesebb bírálói politikai propagandaként támadják a darabot, és azzal vádolják, igazságtalan kritikát fogalmaz meg Izraellel szemben. Azon kritikusok véleménye szerint, akik tetszésüknek adtak hangot, a darab nem kívánja azt a látszatot kelteni, hogy elfogulatlan áttekintést adna az izraeli-palesztin konfliktusról, csupán egy bátor – akár hősies – fiatal idealista történetét meséli el.”

(az eredetihez katt ide)